Elegem van abból, hogy hülyének néznek. Hogy azt mondják, amit gondolok, ostobaság, és jobban körül kéne néznem a világban. Mondják azok, akik képtelenek átgondolni, amit mondanak, és vakon hisznek az igazukban. Elegem van, hogy képtelenek rá, hogy akár egy pillanatra is megvizsgálják az álláspontomat, csak mondják a magukét. Persze ők elvárják, hogy átgondoljam, amit mondanak. Szidják a propagandát, a népbutítást, amikor maguk is azt teszik: csak szajkózzák a mondókájukat, és egy pillanatra sem állnak meg, hogy számításba vegyék az esetleges ellenérveket. Ha pedig az ember rá szeretné venni őket, hogy gondolkodjanak el, kitérnek, hogy ezt nem lehet logikával megmagyarázni. Elegem van abból, hogy a saját világképük alá rendelik mindenki más világképét, és ha valaki ésszel próbál hatni rájuk, csak elmosolyodnak, és úgy néznek a másikra, mint egy gyerekre. Elegem van a fölényességükből, amivel a másképp gondolkodókra néznek, mintha bármit is jobban tudnának a többieknél. Megdönthetetlen bizonyítékról beszélnek, ami meggyőzte őket, de ők képtelenek bárkit is meggyőzni, mert csak mellébeszélnek. Úgy tesznek, mintha okosak és bölcsek lennének, és biztosak a dolgukban, mert nem hajlandóak befogadni semmit, ami másfelé terelné a gondolkodásmódjukat. Elegem van abból, hogy meg akarnak győzni, pokolról és mennyről beszélnek, azt mondják, egyetlen út vezet az istenükhöz, akiről még azt sem tudják, hogy kicsoda, de azt tudják, hogy ez az isten üzent nekik, és megdönthetetlenül bizonyította létezését. Elegem van abból, hogy azért, mert egy isten nélküli utat választottam magamnak, akármennyire is próbálok jó ember lenni, sötétben tévelygőnek tartanak, és szánakozva néznek rám, imádkoznak a lelki üdvömért. Igazából sajnálom őket, hogy abban a pillanatban, amikor leáll az utolsó agyfunkciójuk is, és meghalnak, teljesen el fognak tűnni a világból, és nem fogják látni, hogy mekkorát tévedtek.